Mélyre ásva a japán folklór rejtelmeiben I. rész – Mononoke

 Sok módja van annak, hogy megismerjünk egy idegen kultúrát. Olvashatunk róla, kiutazhatunk az adott országba vagy akár popkultúrális “termékeket” is fogyaszthatunk. Kismillió anime játszódik a sógunok korában és ezek jelentős részében nyomatékosan jelen van a folklór is. Egyrészt remek marketing fogás, hiszen Tolkien óta széles körben népszerűek a kardforgatós, letűnt korokba visszarepítő fantasyk, másrészt viszont remekül ki is egészítik a történetet, mivel, ahogy a keresztény hit is sokkalta erősebb és másabb volt a középkorban, úgy Japánban is szerves részét képezte a mindennapi életnek a yokaioktól való rettegés és a szellemek iránti tisztelet. Magyarul: sokszor vétek kihagyni a fantasy szálat. Nyilván vannak kiváló történelmi animék is, ezt nem is vitatom, hiszem én is előszeretettel nézem őket, viszont szerintem előnyére válik egy történetnek, ha a hiedelemvilág gazdagságát is beleszövi a világába, mivel ezáltal tágítja a nem japán néző látókörét és bővíti az ismereteit. Most, hogy hosszasan papoltam a véleményemről és arról, hogy miért van igazam, tovább csillogtatva intellektuális természetemet, hadd ajánljak nektek egy olyan animét, ami bővebb betekintést nyújt a korabeli Japán hitvilágába, hagyományaiba és világképébe.

Több részesre tervezem ezt a sorozatot, a nyitányban egy kevéssé ismert animével fogok foglalkozni, a Mononoke címet viselő remekművel. Félreértés ne essék, nem a Ghibli stúdió filmjére, A vadon hercegnőjére gondolok, habár azt is lehetne itt említeni. Ez a történet egy kicsit komolyabb és sötétebb, habár a látványvilága csiricsáré színekben tetszeleg. Pont az említett Ghibli által készített animefilm alatt bukkantam rá erre a darabra az Animeaddicton bóklászva, és igen, azonnal felkeltette az érdeklődésemet az a néhány címke. Név szerint: horror, seinen, japán mitológia. Mostanában egyre több seinen animét nézek, mivel valahogy ezek jobban lekötnek, mint a shounenek. Talán azért, mert elértem arra a pontra, hogy vágyom a lélektanra, a filozófiára, a mélyebb összefüggéssel bíró, többsíkú mondatokra és a jól megalapozott érzelmi kitörésekre. De emellett vágyom továbbra is a kardok összecsapásának látványát, a mágia fényeit, a sokszor bugyuta, agyhalott vicceket és még a lézerfegyvereket is, így hát, amikor olvastam, hogy kapok horrort, azaz vért és mellé mitológiát, azaz újabb ismereteket és mindezt egy seinen animében, gondolkodás nélkül elkezdtem az első részt. Ennyi előnye volt az ostoba betegségemnek, ami egy időre kórházba is küldött (ahol végül is kaptam egy könyvet, úgyhogy ez egy újabb előny. Lassan talán megszeretem, hogy a végbélnyílásom záróizomgyűrűje nem volt stabil állapotban, s így gyakran utat nyitott a külvilág felé áramlani kiváló anyagoknak.), mivel nagyjából egy délután és egy este alatt végig is tudtam nézni az egész szériát.

The Medicine Seller Mononoke GIF - TheMedicineSeller Mononoke Anime GIFs
Ez az egyik leglátványosabb jelenet volt.

A történet epizodikus, pusztán a főszereplő mibenléte köti össze a részeket, alapjául, nem meglepő módon a japán mitológia gazdagsága szolgál, hiszen minden egyes részben főszereplőnknek, aki nem mellesleg egy vajákos, különféle démonokkal kell szembenéznie. Az első részben például egy korabeli (ha tippelnem kéne, akkor Edo-kori, de ezt senki ne vegye készpénznek) fogadóba kalauzolnak el minket, ami korábban bordélyházként funkcionált, s benne az elvetetett magzatok lelkei “kísértenek”. Ebbe az alapvetően kényes szituációba csöppen bele egy terhes nő, akit elüldözött a nagyúr, amikor megtudta, hogy teherbe ejtette. Hát igen, nem egyszerű helyzet, nagyon el is lehet baltázni egy ilyen erős nyitányt, de meg is lehet frappánsan oldani. A második variáns győzedelmeskedett, mivel már az első epizódnak volt egy olyan varázsa, ami a folytatás vágyát váltotta ki az emberből. Már eleve adott egy olyan figura, a vajákos, akit körbeleng egy sajátos, misztikus aura a csendességéből és titokzatosságából adódóan. Ezt még tetézik a színek, amik nem hogy oldották volna a feszültséget, sokkal inkább fokozták azt abszurditásukkal. Ezt egy remek vizuális fogásnak találom, mert, ha már lúd, legyen kövér, ugyebár, és ha már itt van nekünk ez a gyönyörű technika, akkor igen, hozzuk ki belőle a legtöbbet és a látvány is legyen ütős. A történet sötét és komor mivolta a színek sokféleségével és harsányságával nyilvánvaló kontrasztot képezett, s ez a kontraszt bennem azt az érzést váltotta ki, minthogyha a valóság egy torz mását néztem volna, ami pedig tovább erősítette a belső frusztrációt. Ha filmművészetis lennék, akkor erre a húzásra tíz csapótáblabizbaszból kilencet adnék, de csak azért, hogy kicsit szőrösszívűnek tűnjek és fenntartsam kritikusi pozíciómat.

A grafika sajátos mivolta és a színek erőteljes használata az Edo-kori fametszetek világát idézi, amik gyakran ábrázoltak mitologikus jeleneteket, így egészen olyan érzés, mintha egy fametszet története elevenedne meg előttünk egy-egy epizód megtekintésekor. Kifejezetten tetszik, hogy ennyire figyeltek a részletekre, hiszem így remek hangulatot teremtettek, de közben látom benne a tudatosságot is, az ok-okozati viszonyokat. Vagy csak én akarom belemagyarázni mindezt, mert szeretem a szimbolizmust, az utalásokat és az Edo-kori műalkotásokat. Egyébként, ha már felmerült ez a téma: érdekelne titeket egy cikk az Edo-kori művészetről?

A főszereplő jelenlétéből és a színekből fakadó frusztrációt még két elem erősíti. A zene és a vágások/képi megoldások. Kezdem a zenével, mert ahhoz jobban értek, pedig világéletemben csak furulyát tanultam, azt se szerettem. Felvetődik a kérdés: mi illik egy Edo-korban játszódó történethez? Hát persze, hogy a shamisen! Eleve olyan hangzása van ennek a hangszernek, mintha egy macskát nyúznának a mennyek országában. Azaz, mivel a mennyekben nyúzzák szerencsétlen jószágot, fenséges és gyönyörű, de azért ott van benne az él, a félelem, a fájdalom. Számomra ilyen a shamisen, és ezért imádom annyira. Ebbe a történetbe nem csak az idősík miatt illett bele, hanem úgy eleve oda lett teremtve, ezen kár is vitatkozni. Egyszerűen tökéletes, hogy mikor jelenik meg. Imádom, hogy óvatossággal rángatja a szívet a hangjaival, de közben végig feszültségben tartja az embert. Ahogy így visszagondolok, azonnal lúdbőrözni kezdek. Egy kis kitérő: leginkább azokhoz szólok, akik különféle alvászavarral, alvási nehézséggel küzdenek. Nekem sem ment sosem, pár órákat aludtam mindössze, viszont mióta japán kallaszikus zenét hallgatok, főleg shamisent, az elalvás alatt, remekül alszom, lehet, hogy csak az én stiklim, de egy próbát megér. Az akupresszúrát is ajánlom kísérletező kedvűeknek, néha én is alkalmazom egész sikeresen, bár türelemjáték, mire elsajátítja az ember, melyik pontot kell nyomnia.

És akkor, jöjjenek a képi megoldások. A vágások sokszor elég hirtelen jöttek az arcomba, viszont a megfelelő helyen voltak ezek a gyors képváltások, így nem azt éreztem, hogy egy nagy összevisszaságot nézek, hanem, hogy ez meg lett komponálva, legalább, mintha Beethoven tette volna. (Zárójeles megjegyzés, ami nem illik ide: ha szeretitek, hallgassatok komoly zenét tanulás közben, vagy Joni Mitchell jazz zenéit is tudom ajánlani. Lehengerlő a nő, és jobban csúszik vele a tananyag. Én vele és Beethovennel nyomtam le négy nap 0-24-es biológiát.) Úgyhogy igen, elégedett vagyok a képi világgal, a zenével és a hangulattal. Na de, nézzük, mi a helyzet a történettel, a karakterekkel és a háttérrel, világfelépítéssel.

5b9c9eb9787f23ccd7d0efe858c925d85c8789a2_hq

Kezdeném a karakterekkel, mert a három közül ez tűnik a legkönnyebbnek. A főszereplőről nem sok mindent tudunk meg, azon kívül, hogy vajákos. A legtöbb esetben ezt hibának venném, hiszen egy jó főszereplőnek meghatározó szerepe van egy adott mű cselekményében, sőt, jelleme talán kiemelten fontosabb is, mint maga a cselekmény, ez az anime viszont azon kevés kivételek közé tartozik, ahol az a tény, hogy a főszereplő egy hallgatag, nulla múlttal megáldott alak, nem is igazán zavaró, sőt, a történetből következik, hogy ez nem is akkora tragédia. Nekem végig az volt az érzésem, hogy ez a vajákos egyáltalán nem önmagáért él, csupán amiatt, hogy másokat megmentsen vagy, hogy pusztítsa a gonoszt, így logikus, hogy önös céljai nincsenek, így értelme sincs bemutatni a múltját, az egyedi jellemét, mert nincs funkciója a történetben. Megteszi, amit kell, majd továbbáll és keres egy újabb mononokét. Nyilván érdekes lett volna látni a belső világát, a frusztrációit és az örömeit, viszont hiányérzetem egy cseppet sem volt. Mindebből következik, hogy a cselekmény egyáltalán nem karakterközpontú. Nincsenek komplex jellemek, hatalmas ívű karakterfejlődések. És mégis, mit ad az isten, akad drámai belső küzdelem és konfliktus. Zseniális. Maga a főszereplő semmilyen érzelmet nem mutat, ellenben a mellékkarakterek, akik csupán egy-egy epizódban bukkannak fel, sokféle érzelmet produkálnak. Említettem már, hogy zseniális? Merész húzás, nem vitatom, viszont nekem nagyon tetszett ez a fajta szokatlanság. Van egy történet, ahol a tengeren utaznak, de valaki megbuherálja az iránytűt, így a mononokék tengerére tévednek, ahol nyilván minden második pillanatban szembekerülnek valamivel. Ezekben a részekben bontakozik ki leginkább az alkotók karakteralkotási készsége, hiszen itt találjuk a legtöbb konfliktust a szereplők között, valamint a legjobban kivitelezett belső frusztráció is itt jelenik meg. Az ilyesfajta részekből el tudtam volna még viselni párat…

Oké, jöhet a történet, ami egy kicsit rövidebb egység lesz. Az epizódok cselekménye alapjaiban nagyon hasonló. Van egy ártó szándékú mononoke, amit el kell űzni. Ezt az alapfelvetést csűrik s csavarják úgy, hogy újra és újra izgalmas és érdekes legyen. Olybá tűnik, hogy erről a pontról többet képtelen vagyok mondani azon tragikus okból kifolyólag, hogy nem vágyam az összes epizód csattanóját elárulni, így hát kérlek, kedves Olvasó, bocsájts meg nekem, de most áttérek a következő napirendi pontra, azaz a folklórral kapcsolatos ismeretekre.

Az anime világa teljes egészében az Edo-kori Japánt tükrözi (Ez alól egyedül az utolsó történetegység kivétel, ami egy modernebb környezetben játszódik.), mind a környezet, mind a folklór tekintetében. Az egyik legnagyobb előnye ennek az animének, hogy nem csak megmutat, hanem magyaráz is egy keveset, viszont mindezt szépen a történetbe ágyazva teszi, azaz a folklórt nem csak alapul, hanem témájául is veszi. Feltárja a néző előtt az adott mononoke lényegét, esszenciáját, részletesen bemutatja, majd… kinyírja és jöhet is a következő.

Nos, összességében úgy vélem, hogy a Mononoke egy kiváló anime, ami bőven több figyelmet érdemelne, hiszem nem pusztán popkultúrális produktumnak (da szofisztikált kifejezés. Egyszerűen süt rólam a magas fokú intellektualitás, amiért ilyen csodás kifejezéseket alkalmazok.) zseniális, de remekül bemutatja a japán folklór egy elég nagy szegletét. Ha egyébként érdekelnek titeket a japán mitikus lények, ajánlom olvasásra a Jokai.comot, ahol tengernyi különféle lény van összegyűjtve leírással együtt, valamint nekem is született két cikkem a témában, amiket ITT valamint ITT tudtok elérni.

Én Fanni voltam és vagyok is. Legyetek jók vagy rosszak, ahogy akarjátok, de olvasni és művelődni el ne felejtsetek! Ha esetleg érdekelne benneteket, akkor van a blognak egy Facebook csoportja is, ahol várok mindenkit szeretettel csodálatos eszmecserékre és vitákra: ITT.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s