Naomi Alderman: A hatalom |amikor a nőnél van a gyeplő

Üdv-üdv!

A hatalom, a befolyás kérdése szinte minden történelmi korban izgatta az embereket. Akinek több hatalma volt, annak több pénze, az jobban élt, befolyásolhatta a többi életét. Gondoljunk csak a középkori földesurakra. A feudalizmusban a hatalom kvázi egyenlő volt a földdel, aki birtokolta, az szinte korlátlan hatalommal bírt a jobbágyok felett, elvehette például a lányok szüzességét az első éjszaka jogán. Most, a 21. században mit is jelent a hatalom? Pénz, befolyás, fizikai fölény, bármi, lehet ütőkártya, ha olyan a másiknak nincs, vagy nem tudja megvédeni magát. Naomi Alderman regénye az elmúlt évek egyik legmegrázóbb története. Regényes formában ír arról, milyen az, ha valaki szinte korlátlan hatalmat kap. Mindezt úgy, hogy emellett a nők elnyomását állítja a középpontba, ami igen, valljuk be, még manapság is probléma, de nem csak bizonyos vallási területeken. Az is elnyomás, hogy férfiak világszerte erőszakolnak meg nőket, zaklatják őket, obszcén megjegyzéseket tesznek rájuk, a világ viszont a nőt hibáztatja, hogy miért öltözött olyan kihívóan. Mi történne, ha ezek a megalázott nők végtelen hatalmat kapnának? Ha nem kellene tovább tűrniük? Bosszúhadjárat kezdődne az egész férfi nem ellen, kollektíven, nem foglalkozva azzal, hogy ki bűnös és ki nem. Akárcsak egy modern kereszteshadjárat. Naomi Alderman könyve erről szól. Bosszúról, félelemről, korlátlan hatalomról, ami végigsöpör a világon.

covers_474771

Szerző: Naomi Alderman Kiadó: 21. Század Kiadás éve: 2018 Oldalszám: 384 oldal

 

Fülszöveg:

A nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

A hatalom az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereinek egyike, megjelenése óta megtalálható a legfontosabb sikerlistákon, 15 héten át szerepelt a New York Times mérvadó listáján. Már több, mit két tucat nyelvre lefordították, rendkívüli aktualitásával, melyben egy új, nők irányította jövőt vizionál, jelentős visszhangot váltott ki az irodalmi életben, a közéletben, a sajtóban és a politikában. Sorra kapja a fontos elismeréseket, a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta, ahogyan Barack Obama is ajánlotta, mint az év egyik legfontosabb könyvét.

Naomi Alderman regénye nagyjából azóta érdekel, mióta megláttam a borítót. Őszintén megvallom, a 21. Század kiadó kiadványai eddig kiesetek az olvasási spektrumomból, talán, ha kettő könyvet olvastam tőlük. Annyira nem is figyeltem a kiadóra, ezért lehet az, hogy csak pár hónappal a magyar megjelenés után szereztem hírt a könyvről. Természetesen azonnal extázisba estem, mivel valljuk be, mind a borító, mind a fülszöveg meglehetősen csinos és érdekes, aztán valahogy jegeltem a témát, egészen szeptemberig, amikor is kalandos úton ugyan, de eljutott hozzám a könyv. Természetesen muszáj volt azon nyomban elolvasnom, viszont felmerülhet a kérdés, akkor miért is most írom meg a kritikát? A válasz egyszerű. Ez egy nehéz könyv, súlyos karakterekkel és gyomort megfekvő gondolatokkal. Muszáj volt egy kicsit elmélkednem rajta, hogy teljes egészében összeálljanak a gondolataim és ne csak csapongás legyen, amit leírok. Azt hiszem, így pár hónappal az olvasás után már talán tudok értelmes és kerek mondatokat megfogalmazni A hatalom kapcsán, úgyhogy vágjunk is a véleményezésem érdemi részébe.

A tartalom előtt beszéljünk kicsit a külcsínről, elvégre egy szép könyvet valahogy mégiscsak előbb megvesz az ember, tehát fontos. A hatalom esetében szerencsére a külső szépsége tökéletesen tükrözi a belső értékeit. Imádom, hogy az egész kompozíció leginkább valami propaganda vagy kampányplakátra hajaz, ami a könyv elolvasása után természetesen értelmet is nyer. A könyv szerkesztése is természetesen kifogástalan, se egy elírás, se egy zavarosan fordított mondat, ami egy ilyen jellegű regénynél szerintem el is várható.

Nem kifejezetten szeretem, ha egy borítón más írótól vett dicshimnusz jelenik meg, főleg akkor, ha ez a borító nagy százalékát kitölti, A hatalom esetében viszont nagyon örültem. Egyrészt szerintem rettentő frappáns a megfogalmazása, tekintve, hogy a könyvben a nők az elektromos áramot képesek felhasználni saját céljaikra, Margaret Atwood pedig úgy ír a regényről, hogy: “Felvillanyoz, sokkol…”. A másik ok, amiért nagyon örülök, hogy pont Margaret Atwood véleménye van a borítón. Oké, mostanában elég népszerű író lett, úgyhogy valószínűleg a könyv kelendőségét is megdobja egy kicsit, viszont létjogosultsága is van annak, hogy az ő sorait tüntették fel. Mégpedig: egy írótáborban Naomi Alderman volt Margaret Atwood mentoráltja, ő inspirálta és ösztönözte, Alderman ezért Atwoodnak ajánlotta a könyvet. Oké, befejeztem a sztorizgatást, a végén még azt hinné a mélyen tisztelt olvasó, hogy valójában csak az időt akarom húzni minden egyes leírt mondatommal, mert amúgy egy irodalmi analfabéta vagyok és képtelen lennék megszólalni érdemben egy olyan komoly témában, mint a feminizmus vagy a hatalom kérdése. (Na, ez volt az időhúzás!)

A feminizmussal személy szerint mindig is egy kicsit hadilábon álltam, mert rengeteg dologgal egyetértettem, viszont rengeteggel nem, úgyhogy A hatalmat is így vettem a kezembe. Nem tudtam, mennyire lesz majd feminista regény és mennyire küldi majd el melegebb éghajlatra az összes létező hímnemű egyedet a világon, igen, még a hím papagájokat is, nem érdekelve, hogy mennyire cukik. Szerencsére ez csak téveszme maradt, ugyan az írónő határozottan nem foglal állást, mivel a radikális és a mérsékeltebb tábort is bemutatja, de azért nekem erősen gyanús, hogy ő sem az a fajta, aki minden férfit elküld olyan helyekre, hogy tyűha.

Ha már így felhoztam a két tábort, kicsit kifejtem, hogy érthető legyen. Tehát, a regény cselekményét néhány nő és egy férfi szemén keresztül követhetjük. A nők meglehetősen különbözőek, van, aki el akarja rejteni feltámadó erejét, van, aki nem kíván visszaélni vele, de azért, ha szükség van rá, használja, de van olyan is, aki prédikál, megváltónak képzeli magát és a kollektív férfi nem ellen uszít. Az egy szem férfi szereplőnk meglehetősen érdekes. Ő az, aki először felvette és közzétette az interneten azt, hogy egy nő használja azt a bizonyos képességét. Végül újságíró lett és exkluzív felvételeket készített a nőkről, ahogy kivívják a forradalmukat, aztán természetesen a fityegője miatt ős is bajba került. Ezek mind különálló történetek, de önmagukban nem állnák meg a helyüket, hiszen a végére a szereplők sorsa különösen összefonódik. Így, hogy az írónő több aspektusból mutatta be a világon végigsöprő, radikális változásokat, számomra sokkal hitelesebb és élvezhetőbb lett a regény. Egy ilyen világot átformáló eseményt, ha több nézetből vizsgálunk meg, sokkal komplexebbé, átfogóbbá válik. A négy főbb szereplő története talán külön-külön is élvezhető lett volna, de bizonyos, hogy maximum középszerűnek neveztem volna. Így viszont átütőnek, zseniálisnak és megrázónak (haaaaa, szóvicc! Borzalom…) nevezem. Olyan könyvélménynek, amit minél több embernek át kell élnie.

Teljesen rendben van, hogy itt ajnározom a könyvet, de valószínűleg a kedves olvasó még mindig nem kapott kielégítő választ arra, hogy miért is tetszik nekem ez ennyire, és miért gondolom úgy, hogy minél több emberhez el kellene jutnia? Megmondom, releváns társadalmi problémákat feszeget. Szeretem az olyan regényeket, amik reflektálnak valahogy a jelenlegi világ fonákságaira. A hatalom pont egy ilyen regény. Szerintem mind tisztában vagyunk vele, hogy a legtöbb arab országokban milyen elnyomásban élnek a nők a vallás miatt, Naomi Alderman erről is ír a regényében úgy, hogy az ne hasson annyira polgárpukkasztónak. Nem kritizálva, nem megmondóemberként ír ezekről az országokról, csupán egy lehetséges és rémisztő jövőképet fest. Persze, a mágikus elektromos képesség nem egy létező jelenség, de a megkeseredett bosszú nagyon is az. A vér, a forradalom, a lángoló düh, ezek mind létező, valóságos dolgok. Gondoljunk csak bele, ott van az a nő, akit a vallás és a kultúra miatt szinte nem is kezelnek emberként, egyszer csak hatalmat kap, erőt, hogy változtasson. Élne vele? Valószínűleg igen. Miért? Az anyák a gyerekeikért küzdenének, hogy egy szebb jövő várjon rájuk és ne a csendes beletörődés. És igen, lennének azok, akik mindent elvakultan, bosszúból cselekszenek, akik radikális, véres változásokat követelnének, akik nem nyugodnának bele az egyenlőségbe, akik vissza akarnák adni mindazt, amit ők is átéltek. És mindez Naomi Alderman regényében megtörténik. Fikció és mégis valóságos.

A regényben megjelenő konfliktusok tovább színezik a történetet. Apa és lánya, testvérek, barátok, szeretők között dúló viszályok teszik élettelivé a történetet. Ettől lesz több, mint egyszerű polgárpukkasztás, több, mint rémisztő jövőkép, több, mint egy jó könyv. Ez az, ami lelket ad az egész műnek, a karakterek, a lelkük, a konfliktusaik, a látásmódjuk és az, hogy mindez hajszál pontosan ki van dolgozva és meg van komponálva. Naomi Alderman regényét leginkább egy szimfóniához tudnám hasonlítani. Minden hang a helyén van és mindig akkor szólal meg, amikor kell, és amikor a legnagyobbat üt. Imádom, ahogy az írónő fokozza az izgalmakat, hogy aztán jöjjön a katarzis, majd lassan lecsendesítse a háborgást. Tipikusan olyan könyv, amit olvasni KELL, mindegy, milyen napszak van és holnap hánykor kelsz, muszáj megtudnod a végét. Nagyon tudatosan épül fel a mű, apró lépésenként. A felismerés robbanásszerű, de a változás nem, ennek is köszönhető, hogy nem dől minden azonnal anarchiába. Szeretem, amikor egy szerző nem sieti el a cselekményt, hanem hagyja épülni és kibontakozni. A hatalom esetében nyilván ez figyelhető meg, lassan épül, de biztosan, olyan alapokon áll a történet, amit nem lehet megingatni. Így lesz a végére egy kerek és komplex történet.

A szereplők nem csak egyszerű személyek, eszméket testesítenek meg. Éva anya a gyökeres változás, Margot a megfontolt, óvatos haladás, Roxy pedig a védelmező szeretet szimbóluma a fejemben. Ezek az eszmék hol együtt érvényesülnek, hol egymásnak feszülnek a történet során, de a végén egyik sem győzhet igazán. Szükség van a paktumra. Ahogy írom ezeket, kicsit a 48-49-es forradalom és szabadságharc jut eszembe. Ott is megvolt a mérsékelt és a radikális tábor, hol egyik, hol másik nyerte el inkább az emberek szimpátiáját, de akkor is szükség volt egy közös nevezőre, hogy legalább belviszály ne legyen. Kvázi ugyanez a helyzet a nőknél is. Ha a csoporton belül túl nagyok a nézeteltérések és képtelenek megyezeni, akkor nem is tudnak az egyetlen, közös ellenségre, a férfiakra koncentrálni. Éva anya bármennyire unszimpatikus szereplő volt végig, ritka nagy stratéga volt, úgyhogy minden tiszteletem az övé.

Azt hiszem nem meglepő, ha azt mondom, Roxy és Margot voltak a kedvenceim. Erős, határozott női karakterek, bár teljesen más személyiségek. Roxy kissé lázadó, fékezhetetlen, Margot inkább szelídebb, de azért, amikor tudja, érezteti a fölényét és megmutatja, hogy ki a főnök. Ezért is szerettem annyira ezt a könyvet. Tele volt olyan erős női karakterekkel, akik akár példaképek is lehetnének. Szeretem az olyan szereplőket, akik a saját kezükbe veszik a sorsukat és maguk irányítják az életüket.

Az érzelmek jelenléte is nagyon erőteljes, végig egyfajta fojtogató, szorongató érzés volt rajtam olvasás közben, amit én a mű hangulatának tudok be, ami szintén remek volt. A komoly, feszült hangulatot a fiatalok csipkelődése és könnyelműsége oldotta fel, ami nagyon kellett ebbe a regénybe, különben három oldalanként letettem volna idegességemben. A cselekmény nem kifejezetten csavaros, persze, történnek benne meglepő dolgok, de azért nem kap az ember tőle sokkot. Inkább a kerettörténet az, ami úgy kicsit sokkolja az embert és ennek a kerettörténetnek a végén lévő aprócska csavar az, ami úgy igazán felteszi a pontot az i-re.

Mint mondhatnék még többet? Imádtam és egy bizonyos intelligencia szint felett kötelező olvasmánnyá tenném. Ezután biztos, hogy egy kicsit jobban oda fogok figyelni Naomi Aldermanra, mert remek író, remekül bánik a szavakkal, remekül csinál feszültséget, remekül alkot karaktereket és remek ötletei vannak. Mondhatjuk, hogy nincs új a Nap alatt, de néha azért van. A hatalom is valami ilyesmi, valami új, valami megismételhetetlen, valami, ami csak egyszeri, mert csak egyszer nyújtja azt a kataklizmaszerűs élményt, ami sokkol, megfojt és ledöbbent.

Én Fancsali voltam és vagyok is. Legyetek jók vagy rosszak, ahogy akarjátok, de olvasni és művelődni el ne felejtsetek! Ha esetleg érdekelne benneteket, akkor van a blognak egy Facebook csoportja is, ahol várok mindenkit szeretettel csodálatos eszmecserékre és vitákra: ITT.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s