Love, Simon | Kritika 2018 legnagyobb coming outjáról

Üdv-üdv!

Már régóta szerettem volna megnézni ezt a filmet, melynek a magyar címét elvből nem fogom sem kimondani, sem leírni, mert csak kiakadnék rajta. De mielőtt rátérnék a kritika részre, beszéljünk egy kicsit a coming outról. Az egyik ismerősöm mondta, hogy ő nem ismeri a szó jelentését, úgyhogy a hozzá hasonlók kedvéért tisztáznám, mit is jelent a coming out. Szó szerint kijövetelt jelent, de nem igazán használjuk ezt a kifejezést, ha magyarosítani akarnánk, akkor talán az önfelvállalás lenne rá a legjobb szó. Azaz kifejtve: az a szituáció, amikor egy homoszexuális, transznemű, biszexuális, vagy akármilyen más szexuális orientációjú ember (összefoglaló néven: queer) bevallja az identitását. Inspirációként meglestem a Wikipédiát, hogy ott mégis miket írnak erről, de annyi sületlenséget hordtak össze, hogy az félelmetes. Senkinek nem ajánlom, hogy elolvassa, mert bődület, milyen “tanácsokat” adnak. Ennyit erről. Tehát, a coming out szerintem alapvetően egy tök jó és érthető dolog, nyilván nem mindenkinek akarja az ember szétkürtölni és nyilván nem is egy könnyű dolog egy, a társadalmi normák ellen menő dolgot elmondani, pláne, hogy nem is mindenki tudja elfogadni. Teljesen jogos a félelem, viszont számomra egy kicsit érthetetlen is. Oké, elhiszem, hogy ijesztő dolog lehet és sokan félnek attól, hogy ezért utálják meg őket, de nekem az a véleményem, hogy, aki ilyen semmitmondó, személyiségen nem változtató dolog miatt megutál, arra nincs is szükségem. Fiatalként talán még ijesztőbb lehet ez az egész, mivel egy olyan korban az ember még nem ismeri igazán önmagát, még csak épp tapasztalja a világot. Bizonytalan magával és másokkal szemben is. És, hát igen, mind tudjuk, hogy a középiskolások kegyetlenek tudnak lenni a mássággal szemben. A Love, Simon egy napjainkban releváns és merész témára épít: egy fiatal fiú felvállalja önmagát.

Manapság mondhatni divatos meleg karakterekről írni, mert minden író fitogtatni akarja, hogy ő mennyire elfogadó. Nagyon nagy kár, hogy a meleg karakterek személyisége többnyire kimerül annyiban, hogy melegek. Kifejezetten idegesítő és irritáló jelenség, amivel szerintem pont az ellenkező hatást érik el. Néha szeretnék egy olyan meleg szereplőt, aki azon túl is érdekes, hogy milyen a szexuális beállítottsága és nem ez az egyetlen tulajdonsága. Szerencsére a Love, Simonban Simon főszereplő, úgyhogy muszáj volt neki értelmes jellemet adni és meg kell állapítanom, hogy egészen jól sikerült. Ezzel inkább a könyv íróját dicsérem, de azért na, vászonra is kellett vinni azt a dögöt.

A főszereplő mellett nyilván a mellékszereplők jelleme is meghatározó egy-egy filmnél. Sajnos számomra egyik mellékszereplő sem bizonyult kifejezetten érdekes jellemnek, de még csak a történetszálukat sem nevezném különösebben jelentősnek vagy szerethetőnek. Kicsit egysíkúak voltak számomra, nagyjából, mint amikor papírmasé figurákkal szeretnél bábozni. Valahogy nem lesz az igazi. Oké, nem is volt túl sok mellékszereplő, a három baráton és az egy “ellenségen” kívül egy tanár és a család tűnt még fel kicsit sűrűbben, de nagyon a lélekábrázolásba sehol sem folytunk bele. Mivel a könyvet még nem olvastam, nem tudom megmondani, hogy ez az írónő hibája-e vagy sem, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy inkább a filmkészítők nyirbálták meg néhol a karaktereket. Talán az egyedüli, személyiségben is értékelhető karakter Martin volt. Oké, nem volt kifejezetten szimpatikus, inkább valahol az irritáló és a szánalomra méltó között mozgott, de legalább kiváltott valamiféle érzelmet az emberből. Volt egyfajta sajátos bugyutasága, ami egyeseknek akár még szerethető is lehet. Nekem nem volt az, de értékelem, hogy benne legalább volt anyag. Megtöltötték jellemvonásokkal és végeredményben a színész, Logan Miller sem játszotta olyan rosszul a szerepét.

A többi karakterről kvázi semmit nem tudnék elmondani, ami különlegesnek számít. Abby a kicsit misztikus, menő, jó humorú, harsány, de megértő lány, aki minden férfi álma. Emily az a csaj, aki a YA regények nagy százalékában főszerepet kapna, mert egy kis szürke egér, aki nem mer szólni és igazából csak úgy van. A néger csávó pedig, – akinek nem jegyeztem meg a nevét – sportoló, nem kifejezetten okos, de cserébe jó a humora és nagyon jóképű, ezzel leveszi a lányokat a lábukról. Ugye, milyen ismerősek? Hát igen, szinte minden második tinifilmben találkozhatunk velük. Oké, értem én, könnyű velük azonosulni, mert nem igazán vannak mély gondolataik vagy kiforrott véleményük, a néző értékrendje nem mehet teljesen szembe az övékkel és hát… nem nagyon tudnak rossz tulajdonságot felmutatni, úgyhogy mindenképp pozitív jellemek. Már, ha az ember nem vágyik többre egy sémánál. Sajnos én igénylem a kicsit kiforrottabb jellemeket, még ha kamaszokról van szó, akkor is. Nem gondolom, hogy a tinédzsereket csak ilyen bugyután lehetne ábrázolni, egy fiatalnak is lehet saját értékrendje, ami szerint él. Egy fiatal is lehet komplex jellem, nem csak egy kétdimenziós figura, amit ide-oda mozgatnak a felnőttek. Egy fiatalnak is lehet akarata, céljai, álmai, amikért küzdeni akar és mindent megtesz értük. Egy fiatalnak is lehetnek defektjei, amik teljessé teszik a személyiségét. Ezeket szinte mind hiányoltam a mellékszereplőkből. Valamiért egyedül Simon rendelkezett olyan személyiséggel, ami elfogadható a filmművészetben és nem egy séma alapján íródott. Vannak problémái, vannak gondolatai és ezeket nem az Alkonyatból merítette.

Képtalálat a következőre: „love simon gif”

Nyilván egy karakter szimpatikussága és egy film minősége függ attól is, hogy milyen színész alakítja. Szerintem egész jó színészeket sikerült összeszedni, mindenki korrektül játszotta a szerepét, még ha szerintem nem is volt egyik szereplő sem egy kifejezetten nagy kihívás. A Simon szerepében tetszelgő srác bravúrosan alakított, teljesen hiteles volt szerintem, ahogy a cuki, kicsit bizonytalan tinit hozta. A Martint játszó színész teljesítménye volt talán a legkiemelkedőbb, hiszen egy kissé bogaras, furcsa személyt kellett alakítania, de teljesen jó volt, sőt, élvezhető. Nem volt színészek terén egy nagy eresztés, de mindenki korrektül játszott, kerek volt az egész, nem vont le a film élvezeti értékéből.

Nos, a mondhatni pocsék karakterfelhozatalért egy dolog nagyrészt azért kárpótolt. A történet. Ha már a szereplők olyan üresnek hatottak, a történetben legalább volt kurázsi. Merész dolognak tartom, hogy be merték vállalni, hogy igen, mi most leforgatunk egy filmet egy meleg srácról. A mai, csodálatosan homofób (remélem mindenki érzi az iróniát…), ám ennek ellentmondva az elfogadást hirdető világunkban fontosnak tartom, hogy ne érezzék sem a fogyasztók, se a készítők, hogy a melegség egy tabutéma lenne. Hiszen itt van, körülvesz minket és, ha nem is találkozunk vele napi rendszerességgel, igenis jelen van, nem lehet felette csak úgy elsiklani. Lehet róla beszélni, csak nem mindegy, hogy melyik korosztálynak hogyan tálaljuk. A kisgyerekkel például szerintem erről nem kifejezetten kell elbeszélgetni. Úgy gondolom ezt, hogy nem kell fogni az öt éves Józsikát és elmondani neki mindent töviről hegyire, de ha esetleg egy film/mese/akármi kapcsán szóba kerülne, nyugodtan el lehet az ő szintjükön is mondani a dolgot, hiszen nincs ebben semmi kivetnivaló. Az idősebb korosztállyal viszont már érdemes lehet szót váltani, mivel szerintem a 10-11 és attól fölfele lévő gyerekek azok, akik nagyon könnyen ítélkezővé válnak, ha nincsenek szembesítve azzal, hogy ez sem undorító, nem lesz tőle egy ember sem jobb, sem rosszabb. Ha nekik még nem is, de 14-15 éves kortól már simán tudom ajánlani a filmet, mivel semmivel több “akció” nincs benne, mint mondjuk a Hamupipőkében.

A film egyszerűen csak arról szól, hogy merjük vállalni magunkat. Ez nem csak a melegségre igaz. Nyilván, annál egy kicsit nehezebb kiállni a család és a barátok elé, de vannak kisebb dolgok is, amiket fel kell vállalnunk. És ehhez a felvállaláshoz előbb igazán meg kell ismernünk önmagunkat, hiszen, ha nem vagyunk tisztában azzal, kik vagyunk, nem is tudjuk igazán megérteni, tehát igazán elfogadni sem identitásunkat. Oké, ez csak az én véleményem, de szerintem egész okosan és frappánsan hangzik. Egy igazi coelhoi gondolatsor. *büszkén megveregeti a vállát, pedig igazándiból még semmit nem tett le az asztalra*

Kapcsolódó kép

Maga a történet aranyos, viszont számomra nagyon könnyen kitalálható volt. Konkrétan Simon és Blue első szóváltásánál kitaláltam, hogy ki lesz Blue, úgyhogy ez a része nem okozott olyan nagy meglepetést. Viszont kifejezetten élveztem, ahogy Simon keresi azt a biztos támpontot, akiben megbízhat, akivel talán együtt túljutnak azon a bizonyos krízishelyzeten. A kémia is megmondja, a hasonló a hasonlóban oldódik jól. A társadalomtudományokban ez valahogy úgy hangzana, hogy: a hasonló ember a hasonlóhoz vonzódik. Rokonszenvet ébreszt az bennünk, ha valaki hasonló problémákkal küzd vagy éppen küzdött, mint mi. Kicsit jobban megbízunk benne, gyakrabban kérjük ki a tanácsát. A film megnézése után pár nappal elgondolkodtam: vajon Simon tényleg szerelmes volt? Vagy csak valami hasonlót keresett, ami segített neki túljutni a magányon? Nem jutottam egyértelmű és megcáfolhatatlan megállapításra, de szeretem azt gondolni, hogy Simon valóban szerelmes volt és, hogy kapcsolatuk Blueval egy gyönyörű, életen át tartó románc. Természetesen ez nagyon meseszerű befejezés lenne, de mivel nem mutatták, hogy mi lett 50 évvel később, azt gondolok, amit akarok. Bleeee.

A film számomra legnagyobb morális mélypontja az a barátok reagálása volt. ÉS EZ A RÉSZ SPOILERES LESZ, ÚGYHOGY CSAK AKKOR OLVASD TOVÁBB, HA MÁR MEGNÉZTED A FILMET. Oké, Simon eléggé kihasználta a barátait, de azért egyáltalán nem olyan durván, hogy ne álljanak ki érte, amikor elkezdik zaklatni. Nem elég nagy pofon szerencsétlennek, hogy kikerült ország-világ elé a netre, hogy meleg, még a barátai is kvázi arcul köpik és inkább elfordítják a fejüket? Oké-oké, ez a rész tökéletesen bemutatja a kamasz elme egyszerűségét, ha te rosszat tettél nekem, akkor én nem teszek rosszat neked, de meg sem védelek. Ez az én értékrendemmel szembemegy. Lehet, csak én vagyok az a világi gyökér, aki boldog, boldogtalant megvéd a bántalmazásoktól és megvigasztal, de nem, akkor sem értem meg, hogy miért nem álltak fel az ebédlőasztaltól és szóltak be valamit. Miért nem keltek Simon védelmére, amikor elég durván megalázták nyilvánosan. Én úgy ismerem magam, hogy egy hasonló szituációban valószínűleg foggal-körömmel nekiestem volna a bántalmazónak, ha nem is fizikálisan (mert annak azért vannak következményei és annyi ismerős nincs a rendőrségénél, a bíróságon meg pláne), de verbálisan elég agresszíven visszaszóltam volna és minimum elrángattam volna onnan a barátomat. Nem csak bámulok a kajámba. Értem a szándékot, meg is volt a kívánt érzelmi hatás, talán több is, úgyhogy, ha ez tudatos volt, akkor elismerésem a készítőknek. Legalább a sematikus mellékszereplőkből is ki tudtak valami jót hozni.

Képtalálat a következőre: „love simon gif”

“Azért szakítottam veled, mert nem úgy nézel ki, mint egy fiú”

Nos, összességében tetszett a film. Nem azt mondom, hogy annyival gazdagabb lettem tőle, hogy olyan érzelmi kríziseket és válságokat mutatott be, amik még egy ógörög tragédiában is megállták volna a helyüket, filmművészetileg sem volt egy kiemelkedő alkotás, de élvezhető volt. Jó volt a humora, nagyon sokat lehet rajta nevetni a néhány rettentően kínosan monumentális pillanat mellett. Ezek a pillanatok egyébként szerintem tökéletesen jellemzik a kamaszkort. Azt hiszed, minden körülötted forog, tiéd a világ, bármit elérhetsz, bárhova eljuthatsz, bármit megtehetsz. Ez mind szép és jó, de ez kívülről nézve egy óriási cringe vonat, amire ha utólag visszagondolsz, csak röhögni fogsz. Talán ez volt a másik kedvencem a téma mellett. A fiatalkori őrültségek, amikor abban az adott pillanatban rohadt jó ötletnek tűnnek, aztán elkezded megvalósítani és rohadt kínos lesz, de már mindegy, mert muszáj végigcsinálnod. Amellett, hogy roppant szórakoztató nézni másokat kellemetlenül humoros szituációkban még hiteles is, hiszen ez a film kamaszokról szól. Átlagos kamaszokról.

Ha azt kérdezné valaki, hogy ajánlom-e ezt a filmet, habozás nélkül rávágnám, hogy természetesen, mert remek szórakozás és szerintem ad egy kis útravalót is. A fiataloknak azért, mert igen, fontos ez a téma és igen, szórakoztató és igen, nagyon aranyos Simon és Blue, úgyhogy lányok, felejtsétek el az Alkonyatot, új tömegek által imádott ship született! A felnőtteknek azért, hogy egy kicsit jobban megértsék a fiatalabb korosztályt, mert igen, ez a film nem csak a melegségről szól. Legalábbis én szeretem belelátni az összes létező stikli és defekt és hiba és furcsa imádat coming outját. És mindenki másnak azért, mert tele van humorral, könnyen emészthető a története és egyszerűen csak egy jó filmélménnyel fogtok gazdagodni, már ha vevők vagytok az ilyen típusú filmekre.

Én Fancsali voltam és vagyok is. Legyetek jók vagy rosszak, ahogy akarjátok, de olvasni és művelődni el ne felejtsetek! Ha esetleg érdekelne benneteket, akkor van a blognak egy Facebook csoportja is, ahol várok mindenkit szeretettel csodálatos eszmecserékre és vitákra: ITT.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s