Ed McDonald: Éjszárny | A holló jele

Üdv-üdv!

A dark fantasy regények mindig is a szívem csücskeit képezték. Néha szükségem van olyan regényekre, amik kicsit durvább nyelvezetűek, kicsit erőszakosabb a történetük. Nem minden lehet virágnyelven megfogalmazva és néha a káromkodásnak is van létjogosultsága egy regényben. Nem mondanám, hogy egy dark fantasy kevésbé irodalmi, mint mondjuk Ursula LeGuin novellái. Oké, nem igazán lehet összehasonlítani a kettőt, mivel más a műfaj, de ettől függetlenül szerintem a maga módján egy dark fantasy is lehet szép. Nyilván más a kifejezéstára, mint egy szépirodalmi alkotásnak, de ez nem feltétlen vesz le az igényességéből. Most nem azokra a kötetekre gondolok, ahol nincs történet, de indokolatlanul sok káromkodás van benne, ezek öncélúak és semmi “művészi” nincs bennük. Ellenben mondjuk egy olyan dark fantasyval, ahol mondjuk a karakter múltja vagy a szituáció teremt olyan légkört, hogy a szerző egyszerűen a hitelesség miatt nem kerülheti ki azokat a bizonyos szavakat, bármennyire is szeretné. Csak, hogy egy konkrét példát mutassak erre, kedvenc irodalomtanárom példázatát idézném: “a székely ember szőlőjét elverte az eső a szüret előtt. Ennek a jövedelméből élt volna meg a család, viszont így bizonytalan anyagi helyzetbe került. A székely ember kimegy a szőlőbe a fejszével és kicsapkodja a szőlőt, miközben az égre emeli tekinteté és így szól: Hadd lám Uram, mire megyünk mi ketten?” Ebben a szituációban teljesen elfogadható lenne, ha az író obszcén, durva szavakat tenne a karaktere szájába. Tehát vonjuk le a konklúziót: a dark fantasy lehet ugyanolyan igényes, mint egy szépirodalmi alkotás. Hogy mire volt jó ez az eszmefuttatás? Nos, az Éjszárny történetesen egy dark fantasy és emellett az egyik legkidolgozottabb világgal és karakterekkel bíró regény, amit valaha olvastam. Az élő példa rá, hogy a káromkodás igenis lehet eszköz egy művész kezében (még mielőtt valaki azt hinné! nem, nincs tele anyázással, de előfordul benne, hogy egy adott karakter nem épp a legudvariasabb, etikettnek megfelelő kifejezésekkel illeti beszélgetőpartnerét. *ezt olvasd olyan hangon, mintha egy kifinomult illemtanár mondta volna*)

covers_502564

Szerző: Ed McDonald Kiadó: Agave Kiadás éve: 2018 Oldalszám: 336 oldal

Fülszöveg: 

A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.

A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.

 

Kezdjük a szokásos sorrendben, beszéljük ki a borítót, ami enyhén szólva királyul néz ki. Oké, az Agave világ életében szép borítóval adta ki a könyveket (egyedül talán a Vámpírakadémiától ráz ki a hideg és nem a jó értelemben), de ez nagyon ott van. A füstbe vesző holló alakja igazán impozáns és szemmegkapó, pláne, hogy még a betűtípus is igazodik hozzá a maga lilás-füstös mivoltával. És, hát a színek is remekek, süt erről a borítóról, hogy egy dark fantasy, ami mindenképp előny, mert idegbajt tudok kapni, amikor van egy gyönyörű borító és azt hiszem, milyen jó lehet ez a könyv, aztán YA nyál. Nem lettem félrevezetve, szép is, mit mondjak még? Meg vagyok elégedve, kérem szépen. Habár a másik angol borító nekem egy picivel jobban tetszik, ez se olyan rossz. 😀

Ami a legjobban megragadott ebben a regényben az furcsa mód nem a történet és a karakterek, pedig azok is remekek voltak. Nem-nem. A világtól voltam oda meg vissza. Imádom a világok történelmét, a háttérsztorikat, egyszerűen minden apró részletet meg akarok tudni. Sajnos a legtöbb olyan könyv, esetleg film, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a világ elmagyarázására, kegyetlen unalmas tud lenni. De mindig kell lennie egy kivételnek, hogy erősítse a szabályt. Ez pedig az Éjszárny. Úgy tudok meg egy csomó érdekes és hasznos információt a világról, hogy közben megy előre a történet, ismerem meg a szereplőket és baromira élvezem ezt a hármat egyszerre. Elég nehéz szerintem ezt elérni, sokszor még a legnagyobbaknak sem sikerül és kell nekik egy külön kötet magyarázkodni.

Rendesen megdobogtatta a piciny kis szívemet, hogy egy korrekt képet kaptam a környezetről, de nem szájbarágósan, nem éreztem azt, hogy töri órán ülnék. El lett magyarázva, de inkább volt a történet része, mint annak magyarázata. Szerves része volt a regénynek és nem csak kiegészítésül szolgált, nem éreztem azt, hogy ezzel akar a szerző még több karakterszámot kicsikarni magából. Talán a legszimpatikusabb a világgal kapcsolatban az volt, hogy a szerző úgy kezelte az olvasót, mintha ebben a világban élne és pontosan tudna mindent. Például: amikor először felbukkant a Csemete nem álltunk meg egy háromórás magyarázatra és az őstörténetének felkutatására, nem, az nagyon durván kilökött volna az épp elég akció dús cselekményből, egyszerűen csak amikor volt rá alkalom és a történet is úgy hozta, el lett magyarázva. Oké, ez elég sok embernek frusztráló lehet, mindenki azonnal akarja a tudást, de nekem ez így jobban feküdt. Jobban bele tudtam élni magam a cselekménybe, a részese lehettem, nem csak “szemlélődő”.

(Kis kitérő, de muszáj tudnom. PDF-ben olvastam a könyvet és ott nekem nem volt térkép, amit nagyon hiányoltam, mert megrögzött térképimádó vagyok. Valaki árulja már el, a fizikai példányban ugye van? *kiskutyaszemek*)

Az alaptörténet nem a világ legeredetibb ötlete, háború után vagyunk, de az ellenség visszatér. Százan írták meg legalább százféle módon, de úgy tűnik, ez a téma még mindig kimeríthetetlen, hiszen Ed McDonaldnak sikerült egy új aspektusba helyeznie ezt a szituációt. Nem éreztem úgy, hogy ezt a történetet én már ismerem, mert attól, hogy egy viszonylag populáris témát választott a szerző, meglehetősen újszerűen dolgozta fel. Hiába mondják, hogy nincs új a Nap alatt, lehet úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy egy egészen mást mutassunk, mint, amit elődeink. Többször meglepődtem és leesett az állam, ami nem csak az ötleteknek, hanem a remek megvalósításnak is köszönhető, mert valljuk be, Ed McDonald zseniális író. Ezt csak tetézi, hogy ez az első megjelent könyve. Emelem az aranyos, cicás kalapom.

A karakterek legalább olyannyira szerethetőek, mint a világ, ami ki akarja nyírni őket. A veterán orgyilkos sem új keletű dolog, mégsem találtam Galharrow karakterét klisésnek vagy unalmasnak. Kifejezetten örültem neki, hogy végre nem egy világszépe, fiatalkora elején járó suhanc lett a főszereplő, mert valószínűleg fele ilyen jó nem lett volna ez a regény. Galharrow személye rengeteget hozzátesz ahhoz, hogy élvezzem ezt a könyvet, mivel az ő narrálásában követhetjük végig az eseményeket, ha egy idegesítő mócsing lett volna, valószínűleg nem hogy kedvencé nem avanzsáltam volna, de még a sztori feléig sem jutottam volna el. Kedveltem Galharrowot, de mégsem ő volt a kedvencem, nem-nem. Szarkaláb volt az, aki az ultimate kedvenc címet vitte, pedig nem volt főszereplő, de mégiscsak egy isten(féle). Egy nagyon menő isten(féle), megkockáztatom, hogy Loki után ő a kedvenc felsőbbrendű lényem.

Összességében teljesen meg voltam elégedve ezzel a regénnyel, sőt, még felül is múlta az elvárásaimat. Kaptam egy szép borítót, egy izgalmas történetet és egy feledhetetlen élményt. Ed McDonald még remélem nagyon sokáig fog tevékenykedni az írói szakmában, mert mind az ötletei, mind a stílusa lehengerlő. De korántsem való mindenkinek. Viszont, aki egy jó és különleges dark fantasyt szeretne olvasni, annak melegen ajánlom. Olybá tűnik, hogy új csillag gyúlt a kiváló fantasyírók egén. Ezúton is örök hálám az Agave kiadónak, hogy itthon is megjelentették ezt a könyvet, remélem, hamar jön a második rész. My body is ready!

Én Fancsali voltam és vagyok is. Legyetek jók vagy rosszak, ahogy akarjátok, de olvasni és művelődni el ne felejtsetek! Ha esetleg érdekelne benneteket, akkor van a blognak egy Facebook csoportja is, ahol várok mindenkit szeretettel csodálatos eszmecserékre és vitákra: ITT.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s