Robert Charles Wilson: Darwinia | egy új Európa

Üdv-üdv!

A sci-fik sajátja, hogy olyan lehetetlen helyzeteket teremtenek, mint például, hogy egy teljes kontinens ökoszisztémája felborul és egy új kerül a helyére. Erre a gondolatra épít Robert Wilson, aki fogta a jelenleg elég jól ismert Európát és egy teljesen új világot tett a helyére. Elolvastam ezt a fülszöveget és úgy döntöttem, hogy nekem ez a regény kell, mert egy egyedi alaphelyzetet tár az olvasó elé. Egy olyan világot teremt, ami egyszerre ismerős, mégis teljesen eltér az általunk ismerttől, mintha csak egy illúzió lenne, amit a saját agyunk generál. Ebben az új, mégis régi világban kell a szereplőknek megtalálni a helyüket úgy, hogy közben túl is éljék a darwiniai ősvadon szörnyűségeit. A Darwiniával szemben hatalmas elvárásaim voltak, mivel a fülszövege nekem egy igazán egyedi olvasási élményt ígért. De vajon hihetünk-e minden esetben a fülszövegnek?

covers_369376

Szerző: Robert Charles Wilson Kiadó: Galaktika Kiadás éve: 2015 Oldalszám: 366 oldal

Fülszöveg:

1912 ​márciusában a Föld történelme új irányt vett. Bekövetkezett a Csoda, és Európa addig ismert formájában megszűnt létezni. A helyén megjelent Darwinia, egy új kontinens tele ismeretlen növényekkel és állatokkal, elképzelhetetlen veszélyekkel és fantasztikus titkokkal. A környező vidékekről expedíciók indulnak a felderítésére, többek között a vallási fundamentalisták hatalmába került Amerikából is, mely újra el akarja vinni a civilizációt e friss Újvilág vadkeletére. Az expedícióba jelentkezik Guilford Law, a fiatal fényképész, aki gyermekkorában átélte a Csoda bekövetkeztét, és most különös álmok kísértik. Álmok, melyek mindenre magyarázatot adhatnak, talán még létezésünk alapkérdéseire is.

Elsőként természetesen a regény borítójára figyeltem fel, hiszen, ha ezt a borítót festménynek tekintem (eredetileg az is), akkor művészeti szempontból egy hihetetlen precízen megfestett, részletesen kidolgozott és realisztikus alkotás, amire öröm ránézni. Persze, hogy megakad rajta egy sci-fi rajongó szeme! Csupa ismeretlen és hátborzongató külsejű növényt jelenít meg, ami akaratlanul is beindítja az ártatlan nézelődő fantáziáját. Sokkal jobban szeretem az ilyen jellegű borítókat, mivel ez jóval több helyet hagy a fantázia kibontakozásának, de mégis ad egy biztos támpontot a bonyolult környezet elképzelésében. Egyedül a kis ajánló nem tetszik, hogy be lett szúrva, szerintem rontja az összképet és annyira nem is megkapó, hogy csak ezért megvegye az ember. De annyi baj legyen, legalább a gerince király, úgyis csak az látszik a könyvespolcon.

És most a borítóról szóló eszmefuttatásom után megválaszolnám azt a feltett kérdést. Nem. Sajnos nem minden esetben hihetünk a fülszövegnek. Legnagyobb csalódásomra a Darwiniánál is ezt tapasztaltam. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a regény remekül indított. Úgyhogy, akkor el is kezdeném a pozitívumok kivesézését, mivel azokból is akadt azért bőven. A regény egyik legnagyobb erőssége az, amiért csorgattam is rá a nyálam, az alapötlet. Egy kifejezetten egyedi és érdekes megközelítése ez a világalkotásnak. Fogni a régit és lecserélni valami újra, ami talán nem is annyira új. Zseniális ötlet, bár elsőre nem tűnik annyira klasszikusan sci-fisnek. Nincsenek benne sem hatalmas űrhajók, sem furcsa, groteszk fajok. Ám, ahogyan haladunk előre a történetben, egyre több és több dologra derül fény, ami viszont már tartalmaz rengeteg sci-fi elemet.

A történetvezetés talán egy kicsit túl lassú, maga a sci-fi csak a regény végén kezdett igazán kibontakozni, egészen addig egy szimpla kalandregénynek is beillett volna, hiszen kvázi semmi különleges nem volt benne az alapötleten kívül. Megmondom őszintén, egyik kicsit az Indiana Jones filmekre emlékeztetett, de ez cseppet sem probléma, hiszen attól eltekintve, hogy a filmeknek olyan sok mondanivalója nincs, nagyon jók és izgalmasak. Ugyanez ráhúzható a Darwinia elejére is, azzal a kis különbséggel, hogy a vége felé a regény egyre többet akart mondani, több akart lenni, mint egy egyszerű kalandregény, ami lényegében sikerült is neki. Ugyanebben rejlik viszont a történet gyengesége is. Néha már túl sok volt. Túl sokat akart mondani, de végül olyan kusza és össze-vissza lett az egész, hogy belezavarodtam. Nemhiába tartja a mondás: sokat markol, keveset fog.

De térjünk vissza a pozitívumokra, hiszen nem csak a történet alapja lett kiváló. Egy jó regényhez szükség van jó karakterekre, akikkel tud azonosulni az ember, akiket meg lehet szeretni, akiknek a sikeréért lehet szurkolni. Szerencsére ezek adottak voltak. A főszereplő egy igazán erős jellem, aki nagyon könnyen megszeretteti magát az emberrel. Ettől függetlenül nem egy különleges ember, az álmait leszámítva. Talán pont az átlagos mivolta teszi olyan szerethetővé, hiszen akár mi is lehetnénk a helyében. Az életéből elég sokat láthatunk, végigkövethetjük szinte az egész életútját, így a tragikusabb pillanatok a műben (van belőlük bőven, nem kell félni) kifejezetten meghatóak voltak. Nem azt mondom, hogy meg is könnyeztem őket, de azért elszorult a torkom.

Guilford (ja igen, ő a főszereplő, csak még nem említettem) mellett a mellékszereplők is erősek voltak, nem voltak jellegtelenek, bár nem is ájultam el tőlük. A legtöbbjük valójában közömbös volt számomra. Senkit nem tudtam igazán megszeretni, attól függetlenül, hogy mindenki rendben volt, nem voltak sem idegesítőek, se a cselekedeteik nem voltak értelmetlenek. Egy kivétel talán mégiscsak van. Viszont ehhez egy kis történetbeli előismeret szükségeltetik, ami gyorsan vázolok is. A cselekmény két szálon fut. Van Guilford és az új Európa harca, emellett pedig ott fut egy szál, az amerikai kontinensen. Egy férfi, akiben egy “isten” lakik. Erről a szálról különösebben nem szeretnék nektek írni, mivel viszonylag rövid, viszont annál érdekesebb. Talán ez jobban is érdekelt, mind karakterek, mind történet szempontjából, mint a fő szál. Lényegében csak a legeslegvégén fut össze a két cselekményszál, viszont az nagyon üt.

A  szerző stílusáról is ejtenék pár szót, hiszen az is hozzájárul ahhoz, hogy a történet jó legyen. Olvasmányosan és izgalmasan írja meg az egész regényt a szerző, bár vannak jelenetek, amik megkívánják a drámaiságot és az érzelgősséget. Ezeket az érzelmi hatásokat is ügyesen éri el az író, szerencsére nem visz semmit túlzásba, nem túl érzelgős, de nem is tömény akció és izgalom az egész. A cselekmény érzelmi vonulatát egy szívgörbeként tudnám lerajzolni, ami meglehetősen ingadozó. Ez teszi igazán mozgalmassá és érdekfeszítővé a történetet. Nagyon élveztem, hogy ennyiféle érzelem jelent meg a műben, így még, ha a történet el is laposodott, az érzelmek kompenzáltak, DE cseppet sem volt csöpögős, érzelgős.

Összességében azt tudom mondani, hogy tetszett. Bár nem voltam elragadtatva. Nem tudok olyan sok rosszat mondani róla, hiszen teljesen egyben volt minden, a karakterek, a történet és a stílus is. A sci-fi rajongóinak szerintem kötelező legalább egyszer olvasnia Robert Charles Wilsontól, nem véletlenül nyert el több neves díjat is. Jó ötletei vannak, csak kicsit kapkod, a regény végét kicsit összecsapta, de a történet nagy része jó volt. Úgyhogy boldog vagyok, hogy olvashattam. Tudom ajánlani, csak nem szabad nagy elvárásokkal elindulni, mint én, mert akkor egy kis keserű szájízt hagy maga után.

Ti olvastátok már a regényt? Hogy tetszett?

Én Fancsali voltam és vagyok is. Legyetek jók vagy rosszak, ahogy akarjátok, de művelődni el ne felejtsetek!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s