Kedvenc verseim | a költészet napjának margójára

Üdv-üdv!

Az irodalom közel áll a szívemhez, de nem csak a regényeket, hanem a verseket is kifejezetten szeretem és mivel hamarosan április 11., amikor is a költészet napját ünnepelhetjük, egy projekt keretein belül összeszedtem azt a 10 verset, ami  a legkedvesebb a szívemnek. Most, hogy nézem a listámat, egy cseppet elgondolkodtam, hiszen a legtöbb vers elég depresszív hangulatú, de annyi baj legyen!

Hamarosan itt a költészet napja április 11.-én, ezért Mi, a V7 csapata ezen rövid időszakban különböző versekkel kedveskedünk Nektek! Az elkövetkezendő napokban olyan verseket fogtok olvasni, melyek a szívünkhöz valami miatt közel állnak. Ezekből állítottunk össze egy-egy tízes listát. Amennyiben figyelemmel kíséred e visszaszámlálást, vagy csupán érdekel a megosztott tartalom, köszönjük, hogy időt szántál arra, hogy egy kicsit velünk ünnepeld a költészet napját! V7.

Mint említettem fentebb, ez a cikk egy projekt része, úgyhogy, ha Facebookon rákerestek a V7 hashtagra, akkor a többiek irományait is megtaláljátok majd, de akkor nem is csépelem tovább a szót, lássuk a verseket! Ja! Még annyi, hogy a versek nem sorrendben lesznek, képtelen lenném rangsorolni őket, úgyhogy semmi pánik, egyik vers sem élvez elsőbbséget! De most már tényleg ideje lesz mutatnom a verseket, mert a végén azt hinnétek, csak húzom itt az időt.

Kezdjünk egy Tóth Árpád verssel. A költő eleve közel áll a szívemhez, úgyhogy nagyon nehéz volt csupán egy művét kiválasztani, de végül erre esett a választásom. Nem is tudom megfogalmazni, hogy pontosan miért, egyszerűen csak szeretem a hangulatát és a témája is megfogott már akkor, amikor először olvastam.

Tóth Árpád: Egy pisztoly csattant el

Egy pisztoly csattant el. Vagy idebent
A szívem ugrott egyet? Furcsa csend.

Egy vad fény lobbant el. Vagy csak az élet
Ájult tova? Mily különös sötét lett.

Ennyi az egész? S ha ennyi, mi hát?
Alig volt – érzed – s alig lesz tovább.

Két érthetetlen közt a józan csendben
Ülsz, mint egy üres és hideg teremben.

Káosz volt, s káosz lesz, bús, kósza, vad,
Nem lenne jobb, ha megölnéd magad?

Ó, élet édes tánca, illanása…
Egy vad fény lobja. Egy pisztoly csattanása.

Maradjunk egy kicsit Tóth Árpádnál, aki nem csak költő, hanem zseniális műfordító is volt. Többek között az egyik legkedvencebb költőm, Edgar Allan Poe egyik legjobb versének is ő készítette el a szerintem legjobb fordítását, beza, A hollóról beszélek, ami az első Poe versem volt, de azonnal megszerettem általa a költőt és azóta csak úgy falom a verseit. Az a furcsa, kissé borzongató, mélabús hangulata a műnek szerintem nagyon különleges és a történet is, amit a sorokban elmesél a költő.

Edgar Allan Poe: A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
“Vendég lesz az”, így tünődtem, “azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, –
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
“Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S “Uram”, kezdtem, “avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” – S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: “Lenóra!” – halk, sovár
Hangon én búgtam: “Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: “Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár –
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár –
S szóltam: “Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?”
S szólt a Holló: “Soha már.”

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: “Soha már.”

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: “Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll”,
S szólt a Holló: “Soha már!”

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó –
“Úgy lesz”, szóltam, “ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: “Soha – soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár.
Mért károgja: “Soha már”?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
Ő nem nyomja – soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
“Bús szív”, búgtam, “ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, nyögtem, “szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár –
Van… van balzsam Gíleádban?… Mondd meg – lelkem esdve vár…”
S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, búgtam, “szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
S szólt a Holló: “Soha már!”

“Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, “menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen – soha már!

Egy ideig vacilláltam Babits Mihály egy másik verse, A csengettyűsfiú és a választottam között. Végül azért ez került be ebbe a listába, mert a mondanivalója, Babits gondolatai engem ebben a versében jobban megfogtak. Teljesen egyetértek vele a háborúról alkotott véleményében. Nem kezdem el fejtegetni, inkább olvassátok el a verset! Egyébként én magam jobban szeretem az olyan verseket, amik nyíltan kimondanak dolgokat és nem kell mindenre magunktól rájönnünk, esetleg nagyon erőltetetten belemagyaráznunk. Tehát ez lenne a másik ok, amiért szeretem ezt a verset. Nyers és nyílt, ezáltal könnyebben értelmezhető, de szerintem egy ilyen témájú vers igenis legyen nyers, úgy sokkal hatásosabb.

Babits Mihály: Ne ily halált, ne ily harcot!

Nem kell nékem örök béke
(meglesz majd a temetőbe’).
Örök harc a kívánságom,
de nem ahogy tegnap láttam
hivatalos-kényszeredve,
kinek nincs is semmi kedve,
gyávaságból s alázattal
elmenni egy szolga-haddal;
ölni ismeretlen testvért,
aki bennünket nem is sért,
mert – bár közös minden eszménk –
ellenségnek kinevezték;
parancsszóra halni végül
cél nélkül és haszon nélkül
kutyamód és árokmélyen –
még a kutyát jobbnak vélem,
mert ki tudná ránevelni
ártatlan ebtársát ölni?
Ne ily halált, ne ily harcot
adjon Isten a magyarnak!
Elég soká volt élete
játék mások kezeibe’:
ne legyen már többet játék!
Legyen eztán a magáé!
Harcolja meg, ha van harca,
igazságát föl ne adja,
mert a föladott igazság
a világ testén sebet vág.
De senki se szálljon hadba,
ha egy angyal nem ragadja
saját hittel, saját célért,
s csak ha önkényt adja vérét
és nem gyávaságból bátor,
hanem angyala szavától.
Nem kívánok örök békét,
csak a gyáva harcok végét.
Szent áldozat ez az élet,
ha igaz szívvel fecsérled,
de amelyért kényszer-vér folyt,
a zászlón szenny lesz a vérfolt.
Ne szűnjenek hát a harcok:
magam is zászlókat tartok.
Hogy lehetne béke boldog
míg a tiprott jog sikoltoz?
Hisz a sikoltás a csendben
hangzanék még rémesebben.
De csak az álljon ki sorba,
kit angyala küld a harcba,
s ha kincsét oltárra hozza,
ne a más vérét áldozza!
Tisztelje a más békéjét,
ki halni kész az övéért:
akkor csupa hős ví harcot,
angyalok tartják a pajzsot
és az Isten újra ránk néz
felhőkből mint generális
és így szól a szívek nyelvén:
“Béke és harc mind az enyém!
Jó katonám, hű zsellérem,
fegyveretek elcserélem.
Béke lesz az igaz harcból:
de a béke tovább harcol.
Új csata, más kard, új tábor,
új csillagban győztes sátor!
Nem kell nékem örök béke,
csak méltóbb had szövetsége.”

Maradjunk még kicsit a halál témájánál, mert az valamiért a legtöbb költőt megihleti. Az öngyilkosság nem egy szép dolog, mégis Szabó Lőrinc ezt taglalja a versében, sőt, néhány sorából néha még buzdítás is kivehető. De ez csak a felszín. Azt pedig mind tudjuk, hogy nem érdemes kapargatni, mert ott semmit nem találunk. Valószínűleg sokan nem kedvelik ezt a verset, mert tényleg brutálisan tud fogalmazni, miközben egy igényes és még dallamos is. Az egész mű durva, nyers és szókimondó, de a vége, az valóban sokkoló. Tökéletes lezárása egy ilyen versnek.

Szabó Lőrinc: Mérget, revolvert

Mérget, revolvert, gyorsvonat elé!
Nyiszáld ketté recsegő
gégédet, őrült!
– Nézz szét: valaki kilopja
szemedet a homlokod alól,
friss vágyaidat hintója elé
fogja paripának, meleg szivedet
feltalpalja a cipője alá
s nyomorodból arany palotát
épit magának – –
Nézd: százezrek, milliók
sorvadnak sirba, nyomorult
barmok, testvéreid,
akik valaha,
mint te,
hittek, akartak – – Óh
nyisd hát ki boldogtalan szemedet,
te szegény,
frissenjött fiatalember,
te naiv, te őrült,
és menj haza,
állj tükröd elé,
borotvád tedd a nyakadra –
– – aztán rohanj
végig az esti körúton
és levágott fejed üvöltő
bombáját
csapd be az első
boldog ember ablakán!

Ezt a verset először érdekes módon egy dal formájában hallottam, de a rossz hangosítás miatt eléggé recsegett a mikrofon, így a szövegből nem értettem túl sokat. Viszont amint hazaértem, első dolgom volt megkeresni a szöveget és, akkor rádöbbentem, hogy nekem ez baromira tetszik. Egy József Attila versről beszélek. Szintén imádom a költő szinte minden munkáját, de talán ez az egyik legegyedibb az összes közül, úgyhogy végül ezt választottam be.

József Attila: A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, –
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, –
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, –
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Őszintén megvallom, én személy szerint annyira nem kedvelem Petőfit, szerintem a kor sokkal nagyobb figurát csinált belőle, mint amekkora, de ezzel nem degradálni, vagy minősíteni akarom, csupán nekem annyira nem fekszik az ő költészete. Mégis van egy-két verse, amit viszont nagyon szeretek. Általában ezeket a rövidke, pár soros “firkálmányait” kedvelem, úgyhogy értelem szerűen ide is egy ilyet választottam.

Petőfi Sándor: Fejemben éj van…

Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szívemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.

Még anno általános iskolában egy versmondó versenyen indultam Goethe verssel. Akkor A tündérkirály című versét szavaltam el, amit mind a mai napig szeretek, most mégsem azt raktam ide, mivel már így is elég hosszú lesz ez a cikk. Fentebb írtam, hogy imádom Tóth Árpádot és mivel ezt a kis versikét is ő fordította, muszáj volt beleraknom. (Mert nem elég mélabús még ez a cikk…)

Goethe: A vándor éji dala

Immár mind bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj…

A magyar irodalom nagy alakjai számomra valamiért nem szimpatikusak, lásd Petőfi. De, hogy még inkább közutálat tárgyává tegyem magam, kimondom, hogy Adyt sem szeretem. Ettől függetlenül egyetlen olyan verse azért akad, amit még én is tiszta szívből szeretek. Méghozzá A fekete zongora, ami olyannyira erős érzelmeket vált ki belőlem, hogy ahányszor csak elolvasom a verset, annyiszor képzelek el egy fekete zongorát és szinte hallom azt a “nyerítő” hangját.

Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.
A következő vers a betegség és a gyermeki vérengzés tökéletes iskolapéldája. Mert miért szeretném a romantikus verseket? Ez így sokkal bulisabb.
Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó iszonyú volt.
Vad háború volt.
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
dolgoztunk, mint a hentesek,
s a kövér béka elesett.
Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
A lába türkisz, a hasa zafir,
a bőre selymek fonadéka,
s regés kincsével elterült
a gazdag, undok anya-béka.
Botokkal nyomtuk le a földre,
az egyik vágta, másik ölte,
kivontuk a temető-partra,
ezer porontya megsiratta,
s az alkonyon, a pállott alkonyon
véres szemével visszanézett.
Kegyetlenül, meredten álltunk,
akár a győztes hadvezérek.

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
Szép harc után. A szájunk mosolyog.
Maró fogunk az undort elharapja,
s gőggel emeljük a fejünk magasra,
mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

Így a legvégére egy kortárs verset is hozok, hiszen azok közül is millió meg millió jó van. Először valami haikut akartam, de aztán a napokban rábukkantam erre a versre és azonnal megszerettem.

Petri György: Sár

Mindig és minden valami helyett volt.
Sohasem fogom tudni, mi helyett.
Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,
nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.
Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz
rongylabdaként buffogtam, amikor
botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.
Terepem – állagom: sár; esőre várva por.
Egy vagyok már tereppel és szereppel,
az különböztet meg, hogy leírom:
nekem jöhet már „reggel – este – reggel
et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.
Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.
Da capo al segno. Ad libitum.

 

Ez lett volna az én tízes listám, de kíváncsi vagyok ám rátok is! Nehogy már csak én pofázzak! Írjátok meg valahol (akár itt kommentben), hogy nektek mik a kedvenc költeményeitek! 😀

Én Fancsali voltam, és vagyok is. Legyetek jók vagy rosszak, ahogy akarjátok, de művelődni el ne felejtsetek!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s