Gail Carriger: Lélektelen | adjatok neki egy napernyőt és lever mindenkit

Üdv-üdv!

A regény olvasása közben két igen fontos kérdés vetődött fel bennem. Egy: mi az a melasztorta? Kettő: miért nem olvastam én ezt már korábban? Mert ó te szentséges! Ez a regény egyszerűen kicseszett jó. Szórakoztató, izgalmas, pikáns és még steampunk is! A fülszöveg alapján nekem szerelem volt elsőre és bizony nem csalták meg a megérzéseimet, mert bizony oda meg vissza voltam a könyvtől. Mikor kibontottam a csomagot, amiben érkezett, kicsit megrökönyödtem, hogy na, mégis minek van ilyen szemkiégetően pink hátlapja? Biztos, hogy jó csomagot postáztak nekem? Aztán persze megfordítottam a könyvet és összeállt a kép, de azért kérem! Ez a rózsaszín hátlap nekem enyhén szólva sok(k). Sajnálom, de förtelmesen néz ki. Még szerencse, hogy a belsejében se rózsaszín köd, se különösebb enyelgés, annak ellenére, hogy vannak kifejezetten bájos, könnyed pillanatai a könyvnek. Szóval igen, egy nagyon ütős és izgalmas steampunk regény, egy pöpec női főszereplővel, akivel bármikor elkávézgatnék és megbeszélném, hogyan a legpraktikusabb és természetesen a lehető legelegánsabb leütni valakit az esernyőnkkel.

covers_176295

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadás éve: 2012 Szerző: Gail Carriger Oldalszám: 374 oldal

Fülszöveg:

Alexia ​Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. 
Elsősorban azért, mert nincs lelke. 
Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt. 
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. 
Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? 
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a borító szerintem cefetül néz ki. Eleve nem szeretem a fotózott, ember alakos borítókat, de ez valami rettenet. Nekem túlon túl rózaszín, a betűtípus is túl hivalkodó. Jó. Igazándiból csak a betűtípussal van bajom. Annyira elüt a borító többi részétől, hogy azt az érzetet kelti, mintha csak odahányták volna. Pedig egyébként egész jó lenne, csak sajnos, amikor rápillantok, a tekintetem akaratlanul is a hatalmas rózsaszín feliratra téved és elkap a hányinger. Tudom, hogy az eredeti is hasonló és ez nem megint egy zseniális magyar találmány, ezért csak még jobban bosszant. Hogy lehetséges, hogy egy kiadó ilyen borítóval átvesz egy könyvet?! Jó, az igazi kérdés az, hogy ki az az őrült, aki egyáltalán ilyen színvilágot ad egy borítónak? Még ha indokolt lenne, hogy pont a rózsaszínt használják… de nem. A lila még elmegy, mert olyan színű a hölgy ruhája a borítón, de a rózsaszín honnan a csudából jött? No meg azok a fantasztikus szövegdobozok, amikben a cím és az író neve szerepel… inkább nem is mondok semmit. Jó… azt hiszem, túlreagáltam. Ennél nagyobb gondom soha az életbe ne legyen.

Akkor most tekintsünk el a ronda borítótól és nézzük meg azt a belsőt. Mert természetesen a belbecs sokkal fontosabb, mint a külcsin. Ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor most biztosan megjegyezném, hogy olyan kegyetlen büdös az a nyomdafesték… Nem bírom a szagát. Lehet, hogy csak nekem érzékeny az orrom, de már kénytelen vagyok messziről olvasni, hogy ne fulladjak meg. Oké, egyéni problémákat félreteszem és koncentrálok a könyv tényleges elemzésére. Tehát. A könyv amúgy zseniális, imádom úgy, ahogy van. Az, hogy milyen a borítója? Hát… ez van. Na de a történet! Meg azok a karakterek! Ó te szentséges! Kárpótolnak mindenből, amiből eddig hiányt szenvedtem. De nem ám szimpla kártérítésről van ám szó! Dehogy! Kamatostul jön vissza, mert én ennyi jó NŐI karaktert még életemben egy könyvben nem olvastam. Alapvető problémám a hölgy főszereplőkkel, hogy általában az író teljesen életképtelennek és kvázi hasznavehetetlennek írja le őket. Nos, ez Alexia esetében egyáltalán nem így van, mert ő egy olyan nő, aki magic! ki tud állni magáért és egyedül is meg tud tenni dolgokat! Nem azt mondom, hogy határtalanok a képességei, de nincs mindenben támogatásra és pátyolgatásra szorulva. Nem várja sem a lovagot, sem a megmentőt, ő megy a sárkány elé, hogy aztán fejbe csapja a napernyőjével és elvegye tőle a melasztortáját a kajáért mindet elve alapján. Igen, Alexia egy olyan nő, aki talpraesett, ügyes és a humora is a helyén van, no meg persze a nyelve is meglehetősen csípős, de ez csupán az akkori nemességet zavarta, engem és Lord Maccon-t szerintem cseppet sem. Kevés olyan női főszereplő van, aki nem csak, hogy teszi a dolgát, hanem még érdekes és erős jellemmel is fel van ruházva. Miss Tarabotti tipikusan az a nő, aki sem az igazából, sem önmagából nem enged. Azaz nem hazudtolja meg magát a regényben egyszer sem, nagyon logikusan és pontosan van felépítve a személyisége, aminek kimondottan örültem.

Alexiát főhősnek választani szerintem zseniális húzás volt, pláne tekintve azt, hogy milyen korban játszódik a történet. Tehát, ahogy történelem tanárom is szokta mondani: helyhez és időhöz kell kötni a cselekményt, szóval, a hely Anglia, az idő pedig a 19. század. Ebben a korban ugyebár szégyen volt, ha nem mentél időben férjhez és vénkisasszony maradtál. Csokonai Dorottyája óta tudjuk, hogy a vénlányok bármire képesek, tehát a világ joggal rettegheti Alexia Tarabotti nevét. A lényeg ebből az, hogy szerintem eszméletlen kreatív és zseniális húzás volt pont egy vénkisasszonyt kiválasztani főhősnek, hiszen a lehető legpotenciálisabb humorforrás, amit az írónő nem is hagy kihasználatlanul. Ahhoz a tényhez, hogy Alexia vénlány még párosul az is, hogy édesapja talján, tehát ő maga félig az. Ugye-ugye a latin vér az sok mindenre képes, lásd Alexia, akinek a nyelve csípős, de megvan a magához való esze, így féken tudja tartani, ha úgy hozza a helyzet.

Ha már adott egy remek főszereplő, akkor már nem olyan nehéz pár jó mellékkaraktert mellé rakni, hogy kerek legyen az a történet. Az egyik kedvenc mellékkarakterem Lord Akeldama volt. Eleve nagyon szeretem a viktoriánus kori vámpírokat, úgyhogy persze, hogy odáig voltam a kimért, kissé bohókás, enyhén bogaras stílusú vámpírúrért. Nagyon remélem, hogy a következő kötetekben még elég gyakran fel fog bukkanni nem csak a neve, hanem csodás személye is. A másik szereplő, aki belopta magát a szívembe, az Lyall professzor volt. Nincs mit tenni, menthetetlenül kedvelem a nyüzüge és okos vérfarkasokat. Irtó aranyos volt, megvolt a karakternek a maga bája és sajátossága. És hogy írhatnék kritikát anélkül, hogy meg ne említeném a csodás Lord Maccon-t, aki nem csak keménykezű és komor fickó, hanem egyben elragadó, humoros és… mondjuk ki, kéjvágyó szerető is. Igen, felüti a regényben a fejét a romantika, logikusan a pár Lord Maccon és Alexia. A regény elején már sejthető volt, hogy na, itt bizony lesz valami és lett is. De örültem, mert nem nyomta el a fő cselekményt, valamint még csak csöpögős sem volt, nem hazudtolta meg a szereplőkről kialakított képemet. Inkább humoros és döcögős volt a két szereplő kapcsolata, majd bumm, elkezdtek olyan irányba alakulni a dolgok.

A romantika vonalán maradva, imádom azt az írónőben, hogy viszonylag kendőzetlenül ír a szexualitásról, férfi és nő közötti kapcsolatról. Nem, nem megy át a regény ponyva pornóba, de annyit megmutat, amennyit meg kell neki mutatnia. Kimondottan szimpatikus, hogy nő létére ír ilyenről, mivel eddig nem sok olyan hölgy által írt fantasztikus regényt olvastam, amiben a testiség is szerepet kapott volna. Itt ez is megjelenik és nem csak említés szintjén, viszont kellemetlenné sem válik az olvasó számára, teljesen beleillik a regénybe, nem érződik úgy, mintha egy másik történetbe csöppent volna az olvasó, mivel az írónő megfelelő felvezetést alkalmaz az ilyen jeleneteknél. És persze nem is írja végig, csak egy picit megy bele a dolgokba.

Térjünk át magára a történetre, mert ez is elég fontos összetevője annak, hogy egy könyv jó legyen. És mivel ez a regény az, adja magát, hogy a története olyan, hogy így állsz majd és tátogsz, mint a hal. Igen, elég rendesen le voltam döbbenve, főként olvasás után, hogy milyen jó történetet tudott írni Carriger kisasszony. Én nem számítottam rosszra, de ilyen jóra sem. Hatalmas meglepetést okozott a könyv története, hiszen voltak benne olyan fordulatok, amikor csak így néztem, hogy: woooo! Ne már! Boldog voltam, hogy meg tudott lepni a regény, de nem csak a fordulatosságában rejlik a zsenialitása. Az alaptörténet eleve izgalmas és mozgalmas. A cselekmény folyamatosan zajlik, vannak ugyan periódusok, amikor kicsit leül, de unalmassá, vagy vontatottá sosem válik.

Nekem az a feltevés, hogy a természetfeletti mivoltja valakinek a lélektöbblet miatt alakul ki, rettenetesen tetszik. Kreatív és egyedi, egyáltalán nem olvastam még ilyet sehol. Az különösen tetszett, hogy “tudományos” magyarázatot is próbált adni az írónő, csak még inkább valószerűbbé tette a regényt. Nagyon sok jó ötlet van ebben a könyvben és a többségük működik is ezeknek az ötleteknek. A lélektöbblettel magyarázott természetfelttiség mellett a másik kis apróság, ami nagyon tetszett, az a korhűség volt. A viktoriánus kornak megfelelő stílusban írt az írónő, használta az akkori kifejezéseket, az akkori divatot, minden kis apró momentumot “lemásolt” és beillesztett úgy a könyvébe, hogy egy teljesen valószerű világot kaptunk, melyben csupán a vérfarkasok és vámpírok jelenléte nem szokványos.

Nagyon-nagyon örülök, hogy volt lehetőségem elolvasni a könyvet, egy fantasztikus élménnyel lettem volna kevesebb, ha ezt nem olvashatom el. A regényt igazándiból bárkinek tudom ajánlani, mert rengeteg minden megtalálható benne. Oké, horror elem például nem, de ez nem is az a műfaj. Életkortól és nemtől függetlenül szerintem bárkinek tetszhet. Férfiaknak talán a rózsaszín külső elég riasztó lehet, de nyugalom kedveskéim, semmi rózsaszín, nyálas, édes, cukros, ragacsos dolog nincs benne. Humor és akció viszont annál több. Ti már olvastátok a regényt? Ha igen, hogy tetszett? Ha nem, akkor tervezitek?

Én Fancsali voltam, és vagyok is, lájkoljatok facebookon, iratkozzatok fel a blogra és a többi közhely. Legyetek rosszak, vagy jók, ahogy akarjátok, de olvasni el ne felejtsetek!

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s