Sophie Hannah: Az idegen ház | őrült gyilkosok, mert mindenki szereti őket

Üdv-üdv!

Olyannyira népszerű lett mostanában a YA fantasy, hogy egyre kevesebb krimi íródik. És még kevesebb e közül a kevés közül az igényesen megírt regény. Sophie Hannah könyvével kapcsolatban ambivalensek az érzelmeim, hiszen egyfelől zseniális és fantasztikusan kreatív, de ugyanígy halálosan unalmas is. Szó szerint. Nehéz róla írni, hiszen imádtam és untam egyszerre, a karakterek közül is inkább csak a mellékszereplők felé tudtam szimpátiát mutatni, és a történet ugyan érdekes volt, de rettentő lassan haladt. Az eleje nagyon tetszett, jó kis in medias res kezdés, nincs hosszú felvezetés, aminek örültem, mert egyből felkeltette az érdeklődésemet, aztán jött a regény közepe, ami borzalmasan belassult, alig történt valami, majd az utolsó nagyjából 200 oldalt megint nagyon szerettem. Alapvetően nagyon szeretem a krimiket, imádok gondolkozni, hogy na, vajon ki lehet a gyilkos? De amikor ennyire hosszan vannak taglalva, az már nekem sok. Rengeteg felesleges, ingerszegény és vontatott jelenet volt benne, amit kényszeredetten olvastam, mégsem tudom kategorikusan kijelenteni, hogy ez egy rossz regény volt, sőt! Ez egy igenis jó regény, csak meg volt töltve rengeteg töltelékkel, ami nem igazán volt szükséges, csak hátráltatta a végkifejletet.

B1396407

Kiadó: Kossuth kiadó Kiadás éve: 2015 Szerző: Sophie Hannah Oldalszám: 468 oldal

Fülszöveg:

Látsz ​valamit, de a férjed egészen mást lát. 
Neki vagy a szemednek hiszel?

“Hajnali negyed kettő. Connie Bowskill nem tud aludni, szörföl a neten. Bejelentkezik egy ingatlanközvetítő honlapjára, és rákeres egy házra: a cambridge-i Bentley Grove 11-re. Tudja, hogy eladásra kínálják, mivel az előkertben kitették az ingatlanügynökség tábláját. 
Connie nem sokkal később rákattint a virtuális séta gombjára, kíváncsi a Bentley Grove 11 belsejére. De a nappalit mutató képen, a szőnyeg közepén egy nő fekszik egy hatalmas vértócsában. Connie rémülten ébreszti fel férjét, Kitet. Ám amikor Kit ül a számítógéphez, nem lát holttestet, csak az eredeti bézs szőnyeget egy tökéletesen hétköznapi helyiségben… A rendőrség csak ímmel-ámmal nyomoz egészen addig, míg ki nem derül, hogy más is látta a holttestet…”

Hihetünk a saját szemünknek, vagy már abban se bízhatunk, amit mi magunk láttunk? És mi van a férjünkkel? Kettős életet él? Miért titkolja annyira a múltját, a cambridge-i diákéveit? Ő lenne a gyilkos? 
Charlie és Simon a nászútjukat megszakítva térnek vissza, hogy megoldják a rejtélyt.

A borító borzalmas. Általában nincsenek nagy igényeim egy borítóval kapcsolatban, de ez még nekem sem tetszik, pedig igazán nincs túlbonyolítva, nekem valahogy mégis olyan furcsán hat az egész. Sok szín sincs rajta, a betűtípus is egyszerű, valamiért mégsem áll össze, egy zavaros katyvaszra emlékeztet, de nem csak a magyar ilyen furcsa, hanem a külföldi kiadások is hasonlóan érdekes kompozíciókat kaptak, pedig az alapötlete a tervezetnek nem is rossz, egyszerűen rossz lett a kivitelezés, viszont, a gerince legalább szép. Azt a polcomon úgy is többet nézegetem, mint a fedelét. A legrosszabb az egész borítón, az a kiömlött bor és a pohár. Nem is igazán értem, hogy miért került oda, ráadásul nem is illik a képbe, nagyon műnek hat, látszik, hogy oda van szerkesztve és az eredeti fotón nem szerepel. Én egy kicsit beszédesebb borítót jobban el tudnék képzelni a könyvnek, mondjuk egy kicsit homályos női arc, a háttérben pedig egy 11-es számmal ellátott ház. De hát ez ellen én már nem tehetek semmit, ezt kell elfogadnom.

A borítót leszámítva a könyv egyébként nagyon igényesen van megszerkesztve, helyesírási hiba nem igen van benne, mint ahogy a Kossuth kiadótól eddig megszokhattam, a papírnak sincs undorító nyomdaszaga, nem is túl vékony, de nem is ujjnyi vastag, pont jó lapozni, a sorok ugyan kicsit nekem összefolytak, bár ebben az is közrejátszhatott, hogy nagyrészt este, a félhomályban olvastam, fáradt szemekkel. De lényeg a lényeg, a szerkesztésre nem lehet panasz, mert az tényleg igényes.

A paszichothriller jelzőt kicsit erősnek érzem a regényre. Inkább csak egy szimpla kriminek nevezném, még annak ellenére is, hogy a gyilkos valóban egy holdkóros őrült, viszont ez szerintem nem ok a thriller besorolásra, a pszichora meg pláne nem. Ha kicsit többet mutatott volna az írónő a véres, beteg, gyilkolós részekből, akkor igen, valóban thriller minősítést kaphatott volna, de itt inkább az érzelmekre, a nyomozásra fektette a hangsúlyt, ami meg “csak” krimi. Valamint azért azt a koronázatlan királynő titulust is enyhe túlzásnak érzem, hiszen nem volt ez olyan jó, mint ahogy azt a borító ígéri, például egy M. J. Arlidge regény ezerszer ütősebb, őt mégsem nevezik a pszichothriller koronázatlan királyának.

A karakterek többnyire semlegesek voltak a számomra, bár még így is akadt egy-két kedvencem köztük, de persze, hogy a mellékszereplők és miért is ne, a gyilkos személyében. Az über alles szereplő az Olivia volt, a nyomozó feleségének a húga. Egy vérbeli senki, a regény szempontjából szinte már-már elhanyagolható karakter, mégis nekem az egyik kedvencem lett a kissé éjszakai pillangóra hajazó, néha már-már túlzottan is kirívó viselkedésével együtt is. A főszereplő, Connie számomra viszont teljesen elviselhetetlen volt. Eleve az, hogy ilyen mértékben paranoiás és megszállott, konkrétan a semmiért, egyszerűen felfoghatatlan a számomra és rettentően kiborít. Néha úgy meg tudtam volna csapkodni, hogy helyrepofozzam az aranyos kis pofikáját, de sajnos ő csak papír alapon működik. Egy érdektelen és szinte cselekvésképtelen szereplő, akiről különösebben sokat nem is tudunk meg azon kívül, hogy okos és paranoiás. Szerencsére volt egy fontosabb karakter, akit viszont nagyon imádtam. Connie férje, Kit nekem már a regény legelejétől kezdve szimpatikus és érdekes jellemnek bizonyult és a megérzéseim bizony nem csaltak. Kissé talán túlzottan bogarasnak tűnhet egyesek szemében, de mégis volt valami megkapó és lenyűgöző a karakterében, ami miatt felfigyeltem rá és megszerettem.

A krimi szál meglehetősen érdekes, hiszen leginkább az érzelmekre, a lelki állapot bemutatására megy rá a könyv és nem is igazán a nyomozásra. Kevés olyan krimi van, ami a szemtanú-áldozat szemszögéből íródik, hát, ez egy ilyen különleges és nem átlagos eset, de tetszett. Szeretem a lélektani regényeket, úgyhogy rettentően örültem, hogy ilyen sokat kaptam a karakterek lelkének elemzéséből, de azért mégiscsak nagy akciószerető vagyok, úgyhogy az izgalmat kicsit hiányoltam, néha már túl soknak bizonyult a szereplők lelkében való vájkálás. Az is kimondottan tetszett, hogy több szálon futott a regény, úgy kapargathattuk össze az információkat. A történet E/3-ban íródott, mégis több “szemszögből” ismerhettük meg a történetet, hiszen minden fejezetben más és más cselekményszál került a középpontba.

A regény, mint már említettem, in medias res indít, nem vezet fel hosszan, azonnal gyilkossággal nyit és ez az első 60-70 oldalon rengeteg izgalmat és feszültséget eredményez. Aztán jön egy mélyrepülés. Ez a regény nagyjából egy harmadát teszi ki, ahol igazándiból semmi érdemleges nem történik, a karakterek is inkább csak úgy tengődnek az éterben, néha váltanak pár szót egymással, de alapvetően semmi izgalmasabb, sorsfordító esemény nincs. Aztán jön az utolja, az a bő 200 oldal, ami a tetőpontja az egész könyvnek és egyszerűen lenyűgöző. Annyi minden történik, hogy alig bírtam kapkodni a fejem és falni a sorokat, azt egyhuzamban le is toltam és imádtam. A regény legjobb része. Ha az írónő kevesebb “tölteléket” rak a sztoriba, akkor akár még kedvencemmé is kinőhette volna magát a regény, így csak egész tetszett kategóriába esett, mert tényleg rettentő vontatott volt egy ideig, pedig az ütős kezdés alapján arra számítottam, hogy majd milyen eseménydús lesz végig. Sajnos nem így lett.

A legtöbb krimi esetében, amit eddigi életem során sikeresen elolvastam mindig volt már az elején valami tippem, hogy ki lehet a gyilkos és miért. És ezek a tippek általában be is jöttek. Még az első Agatha Christie regényemnél is pontosan eltaláltam a gyilkost és megfejtettem az okait, viszont Sophie Hannah regényénél minimum a történet feléig még csak sejtésem sem volt, hogy vajon ki lehet a hunyó és a végén, amikor elkezdtek kiderülni a dolgok, csak paslogtam, hogy ő? Tényleg pont Ő?! Na ne már! Az indíték is olyan furcsa és borzongatóan őrületesen hihetetlen volt, hogy emelem kalapom az írónő kreativitása előtt, mert tényleg egy különleges esetet írt meg.

A regény hangulata kicsit semmilyen. Krimis, de valahogy mégsem. Talán ez az oka, hogy a kevésbé izgalmas részeket olyan unalmasnak éreztem. Nem tudott igazán bevonzani a könyv, nem volt sajátos atmoszférája és világa, amiért megszerethettem volna. Inkább csak átlagos, mondhatni átlagosan szürke volt. Nem arról van szó, hogy túlzottan realisztikus volt, mert tényleg teljesen valósághű volt, nem igen ferdített és ez nekem tetszett is, de az atmoszféra nem volt hangulatos, nem volt olyan, hogy még az unalmas jeleneteket is élvezzem. Ez talán az írónő stílusának is betudható, mert különösebben nem is igyekezett hangulatot elérni, tényleg leginkább a szereplők belső világának építéséra (és lerombolására…) koncentrált, ami nem lett volna baj, ha közben történik is valami, vagy legalább kicsit érdekesebben ír, teremt egy “ködös”, rejtélyes hangulatot, amibe beleveszik az olvasó.

Összességében azt tudom mondani, hogy egy esélyt mindenképp érdemes neki adni, mert érdekes a történet. Aki kedveli a krimiket és szereti, ha egy író sokat ír a szereplői gondolatairól, akkor nekik bizonyára tetszeni fog. Viszont, ha valami nagyon izgalmas regényt keresel, akkor nem feltétlen ezt ajánlom, mert hiába tűnik úgy az első pár oldal alapján, a történet nagyon lassú folyású, olyan, mint egy sivatagi kis patak, alig-alig csordogál, aztán bumm, Niagara-vízesés lesz a végére. Egyszeri olvasásra csak ajánlani tudom, amíg olvastam, elszórakoztatott, kicsit gondolkodhattam is rajta, majd a végén megrökönyödhettem. Igen, ha az egészet tekintem, akkor tetszett, attól a pár kisebb-nagyobb hibától eltekintve.

Sophie Hannah

Én Fancsali voltam, és vagyok is, lájkoljatok facebookon, iratkozzatok fel a blogra és a többi közhely. Legyetek rosszak, vagy jók, ahogy akarjátok, de olvasni el ne felejtsetek!

Reklámok

Sophie Hannah: Az idegen ház | őrült gyilkosok, mert mindenki szereti őket” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s